Kedves Olvasó!

Anyus, Hugi, és Barátok!

 

Május 6-án kezdtük meg utazásunkat a Távol-Keletre délután 4 órakor. A repülőtéren mogorva személyzettel kellett küzdeni holmi 2-3 kg túlsúlyért, amelyről tudjuk mennyire sokat jelent egy ilyen hosszútávra tervezett útnál. De legalább -anyus szerint- nem volt időnk az önsajnálatra. Hugitól már reggel elköszöntem, felült a vonatra, és elment az iskolába. 

Ebben a csomagban akkor még mit sem sejtve a körülményekről, élelmiszerellátmányból túlési felszerelést hoztam. Úgy kellett rámerőltetni a finomabbnál finomabb alapélelmiszereket, melyek közül itt semmi sem kapható. Legközelebb könyörögni fogok értük, nemhogy elutasítani, addig pedig centizve osztom be az adagokat. Bár a jövő hónapra már terveztem megszokni a helyi élelmiszereket is.

Az arab légitársaság igencsak kitett magáért, és a 6 órás repülőutat Dubaig elég kényelmesen tettük meg. A Dubaiban látottakat sosem fogom elfelejteni, és jópár ázsiai átszállás után is elmondhatom, hogy ilyen hatalmas és fejlett repteret még eddig nem láttam, talán a szingapúri mérhető hozzá. A jövő jelene, a futurisztikus jövő jelent meg a szemem előtt, és a csodálkozástól alig tudtam magam elé nem nézve húzni a bőröndjeimet. Az ott eltöltött 4 órát nem túl hasznosan, ámde pihenve sikerült eltölteni fantasztikus pihenőágyakon. Ami ez után következett, az volt maga a filmjelenet. Betessékeltek a számunkra biztosított külön kis fülkés ülőhelyekre, amelyben még saját bár is a rendelkezésedre állt, hátha esetleg a szomjúságodat 2 másodpercig nem veszi észre a steward, nehogy kellemetlen percek áldozata lengyél, legyen mihez nyúlnod. Így, teljes magányomban élhettem át a hatalmas monstrum szárnyalását, és vártam az érkezés pillanatát. A repülőúton a telihold kellő meghatottságot biztosított az utazás átéléséhez.

A dubai felszállás után eszembe jutott, hogy a beléptetéssel kapcsolatos aggályomat nem oldotta fel az arra otthon adott válasz, így a meghittség mellett a gyomromban ott motoszkált az aggodalom továbbra is, hogy talán be sem engednek Kínába. Ez aztán a megérkezéskor nyilvánvalóvá is vált, az útlevélen szereplő magyar nyelvű megjegyzést nem értették meg a kínaiak valamiért.

Megérkezésünkkor már  a határ másik oldalán vártak minket, nagyon hosszú idő óta már. Csak utazásom váratott magára, a családdal olyan jó volt otthon lenni. Színházba járni, kipróbálni új éttermeket, elvinni anyát a tetőteraszra, és utána az Erzsébet téren fröccsözni, Hugival kávézóban trécselni, 100 éves házakat nézni, és firtatni az élet apró dolgait. Miről beszélgethet egy 17 és egy 30 éves lány? Nem tudják ők sem, csak nevetnek órák hosszat, és egymást túlharsogva mesélik el a jobbnál-jobb történeteket az elmúlt egy évből.

Sanghajban még vártak ránk, este volt pedig, és pezsgőt bontottak az érkezésünkre. Elkísértek minket a lakásunkhoz, ahol bemutatták az "irodát", ahol sokszor kellemes söröket fogyasztanak el együtt.

Láttunk azóta teakiállítást, ahol megnézhettük hogyan készíti egy kínai a tea lemosáson át a fekete vagy zöld teát, több helyen meg is ajándékoztak minket nagyon szép dobozos teákkal.

Több étteremben megfordultunk már, volt rosszabb és jobb élményünk is, a legrosszabb mégis azt hiszem kimerült abban, hogy ehetetlen volt, de semmi több. Ez egy halétel volt, aminek mocsár íze volt, és utána többen mondták, nem szabad halat enni az itteni vizekből, mert elég koszos, akár fertőzött.

Az étterem látogatás azért van, mert az első két hétben próbáltam valamit főzni, de az élelmiszer boltban nem találtam semmi megfőzhetőt. Kínaiul volt rajta, hogy micsoda, azt sem tudtam, hogy hús vagy zöldség, tea vagy tisztítószer, így a főzés témát hanyagoltam egy ideig. Többen javasolták, hogy a nyugati márkájú üzletben tegyek egy próbát, de sajnos ott is sírógörcsöt kaptam a húspultnál, és szemem előtt volt, ahogy először csak vegetáriánus leszek, majd lassan összeaszalódok, és engem is belehelyeznek majd egy lefóliázott csomagba, amire kínaiul ráírják, mi vagyok, és egy tudatlan nyugati majd elfogyaszt ebédre.

A második héten, mikor már rájöttem, hogy ezt valahogy akkor is túl kell élni, megint tettem egy próbát a sarki boltban. Érdekes, hogy az éhség valami házi főztre azt eredményezte, hogy kicserélték a díszletet a boltban, és láttam amit addig nem. Voltak ételek, felismerhetőek is. És akkor jött el a nagy pillanat, megvettem a gombát, a spárgát, és elkészítettem ebből egy elég jól sikerült vacsorát. Úgyhogy letettem a csatabárdot, és megbocsátottam a boltnak. Azóta is gyakran találkozunk.

Programok közül még három az, ami nagyon érdekes volt:

Első héten már el tudtunk menni a Grand Theatre-be egy Sibelius hangversenyre, fantasztikus élmény volt. Nagyon jó helyre szólt a jegy, és az elejétől a végéig élvezetes volt a hangverseny. Pörgős, ritmusos, élettel teli, mintha nem is klasszikus lett volna.

Második rendkívül jó program Farkas Gábor zongoraművész koncertje a Herose Klubban, amelyet sikeres vállakozó nők tartanak fent. Jómódúan felöltözve, teljes díszben ünnepelték a zongoraművészt, aki kiválóan szórakoztatta a közönséget. Először itt tűnt fel, hogy mennyire zavar az emberek előadás közbeni beszélgetése, amit nem is suttogva bonyolítanak, hanem elég hangosan, mindenféle kötöttség nélkül. Hátranéztem, és mindenki kamerázott a telelfonjával, 10 perc múlva meg nyomkodta a telefont, és máris posztolta az eseményt.

Harmadik programunk a Jazz Klubban zajlott Sapszon Orsi és Cseke Gábor őrületes koncertjével, minden percét élveztem a másfél órának.

A pünkösdi hosszú hétvégén Hangzhou-ban voltunk, nagyon édes kisváros, ahol számos látnivaló kimaradt, mint utólag kiderült, de nem fáj. Láttunk botanikus kertet, lótuszkertet, rózsakertet, tavacskát, kis szigetet császárnak rendezett nyári pihenővel. Mindez 300 km-re van Sanghajtól, azonabn csak egy óra utazás gyorsvasúttal. Na itt volt az ominózus iszap ízű hal, nagyon drága pénzért, de azóta nem próbálkozom hallal, csak rákkal.

 

Üdv, folyt. köv.

 

 

 

Megosztás a facebookon